Ezen a napon minden a női karrierépítés körül forgott. A Millenáris Park szombat reggel megtelt magas sarkúban tipegő üzletiesen öltözött nőkkel, anyákkal és pályakezdő lányokkal. Hiszen a nők széles köre képezte a rendezvény célcsoportját:
- felsőoktatási hallgatók, akik szeretnének információhoz jutni a munkaerőpiacról, gyakornoki lehetőségekről,
- pályakezdők, akik megismerhetik, hogy számukra mit tudnak nyújtani a jelen levő vállalatok,
- már tapasztalt szakemberek, akik munkahelyi vagy magánéleti nehézségekkel küzdenek,
- érdeklődők, akik a női karrierépítésről szeretnének bővebben tájékozódni és
- akik szívesen osztanák meg egy-egy beszélgetés keretében a saját tapasztalataikat vagy hallgatnák meg másokét.
Vagyis ez nem egy klasszikus értelemben vett állásbörze volt, annál több. Karriertervezés és tanácsadás is. Egy nap, ami rólunk, nőkről szólt - a lehetőségeinkről és bizony a nehézségeinkről is, de arról is, hogy hogyan tudjuk a lehető legörömtelibben megélni a munka- és magánélet egyensúlyát.
Inspiráló eladások voltak. Megosztom, amin részt vettem és megfogott.
A napot Miskei Anikó "Kontrollmánia, ami miatt a nők igazán szeretik kézben tartani a karrierjüket" című előadása indította. Mármint a Millenárison, mert én személy szerint, akkorra már ellogisztikáztam az egész családot oda, előzőleg kiderítettem, hogy pont Indonéz napok vannak egy másik csarnokban és utánajártam mikor lesz a táncbemutató, a férjemnek be is írtam a telefonjába, felkutattam, hogy hol van a közelben gyerekbarát étterem, hogy anya okosodjon is, de a családdal is lehessen... és egyeztettük a fagyizás idejét is két előadás közé. Vagyis nem kell - azt hiszem - tovább magyaráznom, hogy ez a téma miért vonzott annyira…
Kétféle kontroll van, a jó és a rossz. Jó kontroll az, amikor olyan dolgokat szeretnénk az irányításunk alá vonni, amire van is ráhatásunk, rossz pedig ennek ellenkezője, amikor olyat szeretnénk kontrollálni, amit nem tudunk, rajtunk kívülálló. Ennél a pontnál megnyugodtam, a reggeli szervezkedésem a jó kontroll volt. Kicsit kihúztam magam a székben és továbbfigyeltem.
A rossz kontroll következménye, hogy tehetetlenséget, sikertelenséget élünk meg. Fontos, hogy minden egyes esetben felismerjük, hogy hol van az ún. kontroll határ, vagyis az a pont, hogy mi tartozik az általam irányítható dolgok közé és mi nem. Ha ezt nem tartom be, akkor olyan dologra terelődik el a figyelmem és megy az energiám, ami nem vezet előre, csak kimerít és lemerít. Ahhoz, hogy könnyebben megtaláljuk ezt a határt, érdemes időről időre feltenni magunknak az alábbi kérdéseket:
- Ez az én dolgom?
- Kell-e kontrollálnom ezt?
A jó kontroll két alkotóeleme a tudás és a határozottság. Az előbbi egyértelműen tanulható, míg az utóbbi nem igazán tanulható meg, inkább fejleszthető és könnyen romba dönthető. Amit rendesen megtanultunk azt jó esetben sose felejtjük el, a határozottságunk azonban könnyen megingatható.
Mi veszi el a nőktől a határozottságot?
Egyrészt a hiány alapú társadalom, vagyis az az állandó érzés, hogy
- sosem vagyok elég ilyen vagy olyan,
- folyton és könnyedén össze tudom magam hasonítani másokkal – a médiából rámtörő csoda okos, szép és szexi nőkkel, akiknek mindene megvan, a közösségi médiában megosztott #szuper, #élet, #csoda jó képekkel és, hogy
- alapvetően hajlamosak vagyunk mi emberek a nosztalgiára, ami - mint tudjuk - megszépíti a múltat, ami nincs már, és igazából nem is volt olyan.
És mit lehet tenni, hogy ne járj így? Fókuszálj tudatosan arra, hogy minden rendben van, és ott hagyd abba az összehasonlítást másokkal, ahol elkezdted. Felesleges.
Másrészt a nőket elbizonytalanítja a feléjük megfogalmazott társadalmi elvárások halmaza is, ami gyakran teli van ellentmondásokkal. Én ezt így tudom megfogalmazni : „Édesem, légy tökéletes, de csak úgy természetesen, ne tégy érte semmit!”
Márpedig a társadalmi elvárásoktól csak nagyon kevesen tudják magukat függetleníteni.
A nők könnyen bele tudnak esni a maximalizmus hibájába. Így védekezünk az esetleges megszégyenítés ellen, így éljük meg azt, hogy a férfi központú világunkban hajt minket is – kit-kit a maga módján - az elismerés utáni vágy. A görcsös akarás pedig ellene van annak, hogy eredményesek legyük. A fentiekből is kifolyólag sok nő (és persze férfi is) szenved imposztor szindrómában. Ennek jellemzője, hogy:
- az egyén túl magas elvárásokat állít saját magával szemben,
- örökösen elégedetlenkedik,
- a sikert külső dolognak tulajdonítja, nem képességnek – „jókor voltam, jó helyen”,
- ha valamit csinálnak „szélhámosnak” érzik magukat – amit ő tud, azt mindenki más is tudja, csak ők még sok olyat is, amit ő nem
- gyakori szófordulatai a mindig, soha, mindenki.
Ahhoz, hogy célunkat elérjük meg kell előbb fogalmaznunk, és ha ez már megvan, akkor a „mágikus hármast” kell betartanunk. Nevezetesen:
- Tudatosság - tudatosnak kell lennünk, hogy mikor és mit kell irányítani a cél eléréséhez,
- Hozzáállás – a jót kell nézni, az visz előre,
- Fókusz – amire figyelünk, arra megyünk.
A jó hozzáállás nem elég az élet teljességének megéléséhez és a célok eléréséhez, örömteli hozzáállás kell. Ha az örömöt tartjuk szem előtt, akkor a célhoz vezető út boldog lesz. Úgy kell meghatározni a célhoz vezető utat, hogy ez teljesüljön, nem csak a már elért cél legyen örömteli. Példaként a fogyókúra jött elő. Annak, aki karcsúbb szeretne lenni egy jó eszköz a célja eléréséhez a fogyókúra, de semmiképpen nem tartozik a leginkább örömtelibb dolgok közé. A célt viszont el lehet úgy is érni, ha például egy konyhatündér nő megtanul egészséges, kalória szegényebb ételeket főzni és azt eszi. Így már örömmé válik maga az út is, ami a célhoz vezet.
Ezután beültem még egy időmenedzsmentről szóló meet up-ra azzal a motivációval, hogy nekem aztán nem tudnak okosat mondani és nem is tudtak, így félidőnél távoztam és kicsit kikapcsolódtam a karriernapból. Majd délután a "Győzd le az előítéleteket - avagy anyák a munkaerőpiacon" témában Krizsó Szilva és Dr. Almási Kitti beszélgetését hallgattam meg.
Az előítéletek értünk vannak, nekünk segítenek eligazodni az világban. Teljesen emberi tulajdonság az, hogy hasonlóakkal barátkozunk és elítéljük, megszóljuk azokat, akik nem olyanok, mint mi. Ez a két működésbeli sajátosságunk az oka annak - a nők között örök feszültségeket keltő témának - is, hogy ki a jobb (?) anya, aki dolgozik vagy aki otthon ül?! Az, hogy ez hogyan érint minket, jórészt attól függ, hogy mennyire stabil vagy labilis az önértékelésünk. Ugyanis a labilis önértékelésűek külső visszajelzések alapján néznek magukra és a szerint is cselekszenek, elvesznek az elvárások, visszajelzések halmazában, míg stabil önértékelésűre nem hatnak ilyen mértékben (sem…) a külső visszajelzések, elvárások, önazonos, el tudja fogadni a jó és rossz tulajdonságait is.
Anyaként is fontos, hogy helyén legyen az önértékelésünk. A nők, anyák sokszor válnak bűntudatos anyává. Például, amikor a munka miatt a család második helyre szorul, ő pedig azt érzi, hogy ez így nem jó, vagy épp ezt éreztetik vele. Olyan munkahelyek kellenek, ahol az anya, a dolgozó nő mellett jó anyának is érezheti magát. Ha ez nem így van, akkor előbb-utóbb leromlik a munkahelyi teljesítménye és ez már a munkaáltatónak sem éri meg. Megoldás erre a részmunkaidő, a rugalmas munkaidő és a vezető-beosztott közötti „lelki komfort” is.
Ma már egyre nyitottabbak erre munkáltatók. Ennek adta megerősítését ez a rendezvény is. Ne felejtsük el, hosszú az út, amin a nők és az egész társadalom elindult ezen a téren. Nem olyan rég még, akinek muszáj volt dolgoznia, az ment, akár úgy, hogy egyedül hagyta otthon a kisgyerekét, csecsemőjét…
Blaskó Anna – HR és munkaügyi szakértő, szociológus-közgazdász
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges