Az idén negyedik alkalommal meghirdetett Terézanyu pályázaton közel 400 nő osztotta meg személyes történeteit az anya-lánya kapcsolat színéről és fonákjáról. A díjazott és kiemelt pályázatokban a szigorú és érzelmeiket elfojtó anyák, a boldogtalan mártírok, a szenvedélybetegek vagy a családon belüli erőszak elkövetői és áldozatai éppúgy megjelennek, mint az ugyancsak sokat megélt, de ma már harmonikus kapcsolatokban élők.
A pályázatra beküldött legjobb írásokat nálunk is elolvashatjátok hétről - hétre!
A harmadik díjjal honorált Sudár Györgyi szinte filmszerűen pergő képkockáin keresztül egy szenvedélyes és rajongásig szeretett, de mégiscsak magának való anyának fejezi ki háláját, miközben maga egy egészen másfajta nevelési út mellett dönt: “Köszönöm, és engedd meg, hogy a lányommal én egész másképp csináljam.”
Nézd meg a Györgyivel készült interjút!
Sudár Györgyi: A legfontosabbat végül megtanultam
Volt egy kék alapon fehér pöttyös pongyolád. Azt imádtam. A hosszú, nyitott ablakos délutánokon, mikor túl nagy lett a világ, bebújtam a gardróbba, a ruháid közé. Leginkább azt a pöttyös pongyolát szerettem, mintha mindig benne lettél volna, ott is, a szekrényben. Cinkosan, kócosan mellém ültél, és kuncogtunk a sötétben. Emlékszem milyen gyakran néztük a Sörgyári Capriccio-t, a fekete-fehér filmkockák sokszor peregtek le a szemünk előtt, mert teljesen oda voltál érte. Én nem sokat értettem belőle. A Cseh Tamásból se. Azért, mikor nem figyeltél, néha én is dúdoltam. Szerettem a lemezjátszónk finom kattogását, a bakelitek katonás rendjét, a Presser rekedtes hangját is.
Azt szerettem még, mikor gyúrtuk a töpörtyűs pogácsához a tésztát. Én szórtam a lisztet, szállt a fehér por a kis konyhában, minden könnyű volt és varázslatos, szaggattuk a nyers tésztahalmokat, kentük a tetejüket, aztán forrón tömtük magunkba az egészet. Általában vasárnap volt ilyenkor, búgtak a galambok, gyöngyözött a húsleves, illatoztak a száradó ruhák a balkonon, rendben volt a benn és a kinn, és olyankor igazán otthonnak éreztem a kicsi, cigarettafüstös lakást. Vasárnap időnként a temetőbe is kimentünk, eltévedtünk a nagy fák között, de aztán meglettünk, fényes és illatos gesztenyéket rakosgattunk a szüleid sírjára.
Nagyon sokáig veled aludtam. Kiskamasz koromban úgy kellett kilakoltatni az ágyadból. Nem fért el mellettem senki, már tudom, hogy nem hagytam helyet senkinek. Sokat köhögtem, nem tudtál tőlem aludni, fel kellett kelned, és inhaláltunk, és szellőztettünk, és gyógyszereztünk, és párologtattunk, vagy csak csendben kihívtad az orvost. Ideges voltál, fáradt és aggódtál értem. Én pedig aggódtam érted, mikor te lettél beteg, mikor hosszú hetekig nem láthattalak, mikor nagy vágás lett a hasadon, ha későn értél haza, ha belázasodtál, ha túl sokat cigiztél.
A Balatont nagyon szerettem veled. Emlékszel, mikor kitört a vihar, és mindenki szaladt befelé, mi meg rohantunk ki a szakadó esőben fürödni? A tengert is veled láttam először, tajtékos volt, mágikus és nagyon sós, és te olyan boldog voltál tőle. Imádod a vizet, még ma is. Mindig van valami furcsa kettősség az arcodon, ha a nyílt vizet nézed, olyankor szabad vagy és távoli.
Szerettem veled feltúrni a nagy dobozt, ahol a fényképek voltak. Rólad, a családról, pár Apuról, és a régi diák Párizsról. Párizs neked olyan mint a tenger, az én szememnek láthatatlan, zsigeri és cinkos kapcsolat van közöttetek, emlékek, hangulatok, amikbe nem engedhetsz be. És ilyenkor meséltél a szerelmeidről is, arról, hogyan léptetek meg egy drága étterem teraszáról fizetés nélkül, és hogyan ismerkedtél meg Apuval a Széchenyiben. Nagynak és beavatottnak éreztem magam a fiókból és az emlékeidből kiszökő titkaidtól, az illetéktelenül elolvasott leveleidtől, a felnőtteknek szóló könyveidtől, a megmutatott könnyeidtől.
Nagyon szerettél engem. Nem biztos, hogy úgy, ahogy akkor nekem jó lett volna, de nagyon szerettél. Kicsit felnőttesen, kicsit barátnősen, kicsit felelőtlenül, néha spiccesen, néha türelmetlenül, de ahogy csak tőled tellett. Köszönöm, hogy mindent megtettél, erődön felül, egyedül, szegénységben, elszigeteltségben, betegségek, kisebb-nagyobb örömök és bánatok között is.
Köszönöm az esti mesék hangulatát, a karácsonyi varázslataidat, a dupla csillagszórókat, az ügyetlenül eldugdosott ajándékokat, a reggeli kakaót, a nagy vitákat, köszönöm, hogy borogatást tettél a homlokomra, köszönöm a balatoni nyarakat, hogy felkaptál, ha forró volt a beton, hogy betakartál, ha lerúgtam magamról a takarót. Köszönöm, hogy sírhattam előtted, hogy megvigasztaltál éjjelente, hogy együtt énekeltünk, hogy mindig halálra csiklandóztál, hogy a kedvemért körbe mentünk a páternoszteren, hogy felültél velem a Libegőre és hogy fogtad a kezem a hullámvasúton. Köszönöm, hogy kibírtál, mikor kamasz lettem és hirtelen minden dühömet rád öntöttem, és köszönöm azt a hihetetlen bölcsességet és könnyedséget, amivel a végén elengedtél.
Köszönöm, és engedd meg, hogy a lányommal én majd egész másképp csináljam. A legfontosabbat végül megtanultam.
Györgyi pályaművének felolvasását az alábbi videón nézheted meg:
Jövő héten folytatjuk!
Ha nem várnál addig: látogass el máris Terézanyuhoz!
