Jelenlegi hely

Kell a nőnek kimenő? - Terézanyu Pályázat 2016

Leterheltek, kimerültek vagyunk, és kevés időt fordítunk magukra. Ez derült ki az idei Terézanyu pályázatra beküldött írásaitokból. Jó hír, hogy rengeteg olyan női közösséget ismertünk meg történeteiteken keresztül, amelyekben ti magatok is feltöltődtök – természetesen egymást támogatva.

Ferencz Ildikó: Travel bug

Mi az, ami feltölt, ami kikapcsol?

Az utazás.

Kiskorom óta bennem van a „travel bug”. Erdélyben nőttem fel, még a Ceausescu érában. Akkoriban csak 2 évente kaphattuk kézhez az útlevelet, meghatározott országokba utazhattunk, nyugatra egyáltalán nem. Szüleim arra spóroltak, hogy felpakolhassuk a Skodánkat, és kitekinthessünk a vasfüggöny mögül. Bejártuk Európát, mármint azt a részét, amit engedtek. Egy-egy ilyen út során feltöltődve, boldogan, bátran vágtunk neki a következő időszaknak, mert így tudtuk emelt fővel túlélni a hétköznapokat.

Elvégeztem a főiskolát, munkahelyet kerestem Budapesten és megismerkedtem a férjemmel. Vettünk egy lakást, berendeztük. Fiam születésekor olyan mérhetetlen boldogságot éreztem, mint előtte soha. Arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, szerető férj, gyönyörű, egészséges gyermek, szép lakás, minden csodás.

Két éves volt a fiam, mikor a férjem kezdett egyre később hazajárni. Egyik este rákérdeztem, nem tagadott, összepakolt és elköltözött. Előtte egyetlen éjszakát nem töltöttünk külön, most meg egyedül maradtam egy két éves gyermekkel. Olyan érzésem volt, amire azt mondják „megszakad a szív”. Gyesen voltam éppen, a cégnél, ahol dolgoztam, felvettek valakit a munkakörömre, a lakáson banki kölcsön volt, férjem kérte a fél lakás árát, hogy tovább léphessen. Hirtelen minden összeomlott. Először csak sírtam, aztán gondolkodtam, megoldásokat kerestem. Beadtam a válókeresetet, felvettem újabb banki kölcsönt, hogy ki tudjam fizetni a férjem részét a lakásból, de mindenekelőtt új munkahelyet kerestem.

Eleinte nagyon kemény volt. Nemcsak betanulni új dolgokba, hanem lelkileg is. Fiam a bölcsődében, rohanás reggel, este, háztartás, anyagi felelősség egyedül az én vállamon. A munkahelyen görcsösen igyekeztem, tudat alatt rettegtem, hogyha nem teljesítek eléggé, elküldenek, és akkor mi lesz velünk, miből fogunk megélni. Minden napom egy 24 órás stressz folyam volt. Ez a túlzott megfelelési kényszer, már-már munkamánia vitt előre, míg belülről folyamatosan emésztett, karrier szempontjából egyre feljebb repített. Egyik év végén elismerésként olyan magas prémiumot kaptam, hogy még én magam is meglepődtem.

Rendeztem a bank felé adósságomat, és azon gondolkodtam, hogyan tovább. Azt éreztem, itt a lehetőség, kilépni a mókuskerékből, utazni, mint gyerekkoromban. Vettem egy mély levegőt, befizettem egy Tibeti útra.

Mikor leszálltam a repülőről Nepálba, percekig nem tudtam megszólalni. Az idegenvezető szerint ez természetes azoknál, akik először járnak Ázsiában. „Kultúrsokk”. Pár nap után kezdtem csak feloldódni. Van valami olyan pozitív energia, ami megfoghatatlan az európai ember számára, aki járt már ott, az tudja, mindenki visszavágyik.

Aztán hazajöttem. Egy ideig a felhők fölött jártam. Egyrészt, mert három hét után ismét magamhoz ölelhettem a kisfiam, akit fájó szívvel hagytam itthon, de reméltem, hogy a szüleim szeretete kárpótolja hiányomat. Úgyis olyan ritkán volt alkalom együtt lenni az unokájukkal, a földrajzi távolság miatt. Másrészt elkezdett érdekelni a keleti kultúra. Olyan békésnek, nyugodtnak, olyan kiegyensúlyozottnak tűnt a buddhizmus. Olvastam, filmeket néztem róla, jógázni kezdtem. A sok céltalan rohanás, pótcselekvések, megfelelési kényszer egész más nézőpontba került. Mintha föléjük emelkedtem volna, kívülről láttam az egészet. Én, aki műszaki emberként előtte két lábbal a földön jártam, amolyan „kocka” voltam, ezután más dolgok kezdtek érdekelni.

Visszavágytam Nepálba. Egyedül, kötöttség nélkül, és hogy értelmet adjak az újabb útnak, önkéntességet vállaltam egy árvaházban. Egy újabb tapasztalat. Mi a boldogság, mi teszi boldoggá az embereket?  Látva a gyerekeket, hallva a nevetésüket, a szemük ragyogását, abban a szegénységbe, ahol éltek, átértékelte bennem az addigi életemet.

Az utazás amúgy is nyitottá tesz, be- és elfogadóvá. Új kultúrák megismerése, új tájak felfedezése. Feszegettem a határaimat: 40 évesen kipróbáltam a raftingot, az ejtőernyőzést, túráztam a Himalájában, legemlékezetesebb születésnapomon kerékpározni mentem a rizsföldek mentén.

Pár nappal azután, hogy ismét hazajöttem Budapestre, tervezni kezdtem a következő utat. Barátnőmmel Indiába készültünk. Taj Mahal, a Gangesz partja, és a végén Nepál. Mindketten feltöltődve tértünk vissza, mai napig emlegetjük, micsoda kalandokban volt részünk.

Hogy miből futja minderre? Nincs autóm, panelban lakunk, nincs deviza hitelem, csak az utazásokra spórolok, mint annak idején a szüleim.

Egy könyv, egy jó koncert, egy mozi is kikapcsol, de az utazások során annyira kiléphetek a komfortzónámból, hogy a lerombolt önbizalmam, az önértékelési problémáim kezdtek eltűnni. Ezerszer jobb, mint egy pszichológus. Minden önbizalom hiányos, elvált nőnek felíratnám receptre. Nincsenek rutinok, minden nap más. Tervezel, aztán másképp alakul, és akkor mi van? Néha pont az ilyenekből sül ki a legjobb. Különböző emberekkel ismerkedsz, leomlanak az előítéletek, mindenki utazó, egyéniség, nincs vallás, bőrszín szerinti megkülönböztetés, csak élmények vannak, néha összekapcsolódás, aztán szétválás. A nepáliaknak van egy mondásuk, ami szerintem megszívlelendő: „If you are happy, i’m happy”- ami magyarul annyit tesz: ha te boldog vagy, akkor én is boldog vagyok.

Kárpótlásul, hogy sokszor távol voltunk egymástól, meg a magam örömére is, elvittem 8 évesen a fiamat is Nepálba. A közös kalandok szövetségesekké tettek minket, az élmények, benyomások, amik érték, őt is átformálták, toleránsabbá, nyitottabbá tették.

Azóta eltelt 7 év. Minden évben utazunk. Most közelebb ugyan, ahogy anyagi kereteink engedik. De nem a távolság a döntő, hanem az élmények. Hasonlóan feltöltenek, legalábbis a következő nyárig…

forrás: terezanyu.hu

 

Imami: minden egy helyen, amire egy szülőnek szüksége lehet!

Ne maradj le a helyi családi programokról, hírekről, információkról!
Iratkozz fel hírlevelünkre!

Neked ajánljuk!

Mindennapi mérgeink

Mindennapi mérgeink

Gondolkodtál már azon, hogy egy-egy furcsa, makacs tünet mögött mi állhat, amire látszólag nincs semmi magyarázat? Mi van, ha a valódi okot a nap mint nap használt kozmetikumaink és vegyszereink összetevői között kell keresnünk? Ha felteszem a kérdést: szerinted hányféle mesterséges anyaggal találkozik a szervezetünk egyetlen nap alatt? Valószínűleg mindannyian alaposan alulbecsülnénk a valóságot. Játsszunk el a gondolattal, és számoljuk össze együtt, mennyi kémiai anyaggal érintkezhetünk a reggeli ébredéstől a villanyoltásig! (A napközben elfogyasztott élelmiszerek és italok összetevőit most szándékosan hagyjuk ki a képletből – a helyzet így is elég megdöbbentő lesz.)
Ha a diagnózis: PCOS

Ha a diagnózis: PCOS

PCOS. Sokan megrémülnek ettől a pár betűtől, amikor elhangzik a diagnózis. Ez egy komplex anyagcsere-zavar, ami a ma Magyarországon minden tizedik nőt érint. A policisztás ovárium szindróma azonban nem jelent feltétlenül meddőséget!
Pótold az ásványi anyagokat házi jeges italokkal!

Pótold az ásványi anyagokat házi jeges italokkal!

A nagy hőségben ösztönösen kívánjuk a sós és édes leveket, de a gyári innivalók hosszú távon nem a legegészségesebb megoldások. Inkább hoztunk néhány házi receptet.
Bizonyítványosztás: építsünk és ne romboljunk avagy mit mondjunk és mit ne?

Bizonyítványosztás: építsünk és ne romboljunk avagy mit mondjunk és mit ne?

A bizonyítvány nem mindig úgy sikerül, ahogy gyermekünk megérdemelné. A Bethesda Gyermekkórház szakemberei összegyűjtöttek néhány mondatot segítségképpen, mit és hogyan mondjunk szülőként, hogy ne romboljunk, hanem építsünk.
Ugrás az oldal tetejére